Sokszor hallottuk, hogy a Covid után nem lesz olyan a világ, mint előtte. Tegnap reggel óta számomra ez bizonyosság. Hétfőn még azt a hírt kaptam, hogy javul az állapotod, aztán a szerdai telefon…
Tegnap este felbontottam azt az üveg bort, amit a legutóbbi szolnoki makettversenyre vittem. Aztán mégsem ittuk meg. Hazahoztam. Tavasszal nem volt hová elvinnem. Most már nincs kinek elvinnem. Lassan fogytak a poharak, hosszan, mint ahogy hosszan teltek a közösen töltött évek. Volt mit végigpergetni az emlékezetemben. Taszár, Kecskemét, a zsűrizési rendszer kidolgozása, versenyek a Közlekedési Múzeumban, a Makettező Gála, számtalan közös zsűrizés, Szolnok, Mosonmagyaróvár, esti beszélgetések a versenyeken. A vacsorák a Gabenben és az Albában, a reggelik a Konvojban. A kedvenceid, a hagymás rostélyos, a harcsapaprikás, a juhtúróval töltött pulyka, a somlói galuska, és amikor tehetted a pohár száraz fehér a végén. Emlékszem a PG-s oktatói évek utáni nemszeretem Coca-Colás évekre, és ismét a szakma a Lufthansánál. Aztán a megérdemelt nyugdíj, amit fájóan rövidre szabtak. Nem tudom elképzelni nélküled a zsűrizéseket. Hiányozni fog a türelmed, a tanítási vágyad, a vállalt feladat iránti elkötelezettséged, a szaktudásod. Fiatalokat megszégyenítő energiával és kitartással cipelted az asztalokat, ha kellett bevállaltad a második, harmadik kategória zsűrizését is míg mások már a vacsoraasztalnál ültek. Számolom az éveket, tíz, húsz, negyvenhárom. Hogy mikortól számolhatjuk a barátságunkat? Nem tudom. A férfi barátság nem szerelem, nem köthető egy pillanathoz, ez alakul, formálódik, összeköt, mélyül és csak a legvégén érted meg, hogy van. A férfi könnyek nehezen jönnek, nehezek, és akárkiért nem csordulnak.
Maradt még néhány pohár az üvegben…, majd, majd egyszer.
(Írta: Vadász István)